Egyetemi éveim alatt és utána is még jó sokáig, összesen 12 évig, Umberto Eco munkássága és a hozzá kapcsolódó nyelvfilozófiai, szemiotikai értekezések töltötték ki a mindennapjaimat. Az ő művei jelentették a kaput az emberi elme működésének megismeréséhez. Faltam az írásait, ha tehettem fordítottam, élvezettel és nagy érdeklődéssel olvastam minden sorát. Elmondhatatlanul sok értékes dologra irányította a figyelmemet, pedig személyesen egyetlen egyszer találkoztunk: a 2007-es Budapesti Könyvfesztiválon, ahol mint egyik könyvének fordítója (Művészet és szépség a középkori esztétikában) jelen lehettem szűkebb körű találkozáson is.
A mai napig szerves része az életemnek, amit tőle lehetett a legjobban megtanulnom: a szemiotika, a jelek titokzatos világa, a történetmesélés értéke, szerepe, fontossága, a józan vagy épp túlzó értelmezés lehetőségei, mibenléte. Mindez immár asztro-logikus és bio-logikus megközelítéssel, és örökre a tőle, az Ecótól kapott kezdeti, nagyszerű inspirációval, amiért mindig hálás leszek.
Nyugodjon békében Umberto Eco!
Kedvenc Eco-soraimmal újabb könyveket lehetne megtölteni, ezért inkább arra buzdítalak, hogy ha eddig nem tetted, akkor most vedd a kezedbe valamelyik könyvét (habitusodtól és igényeidtől függően regényét, tudományos írását vagy publicisztikáját) és merülj el benne. A következő sorokat azonban nem hagyhatom ki innen:
„Tanulság: vannak rögeszmék, a rögeszmék sohasem egyéniek, a könyvek egymással beszélgetnek, és az igazi nyomozásnak azt kell bebizonyítania, hogy a tettesek mi vagyunk.”
(Umberto Eco: Széljegyzetek A rózsa nevéhez)
Követem